Úton

NJ könyvét.

Gondolom, azt, amikor a kezembe vettem. Vagy nem is tudom. Néha fejjel megyek a falnak, mert dühös voltam, nehezen viselem az ÖH NJ-t. Ezért leírtam, hogy többet soha nem írok róla és a könyvéről.

De el van átkozva!

Ezért mégis.

Kapitányomnak megígértem, hogy elviszem hozzá a könyvet. (Először Kikinek akartam adni, de neki nem kellett már)

Az állomáson már tudtam, nem hoztam el. Ott fekszik csendesen az asztal sarkán. Pedig dedikálni akartam. Mert dedikáltatni nem tudtam, akkor is otthon felejtettem.

Valahogy tudja mi a jó neki. Mármint a könyv. Vagy az enyém akar csak maradni?

Litha megnyugtatott, ő készült, és ismer valahonnan, így elhozta az övét.

Megmentett!!!

Azután délután, amikor elindultam a Dunához, kederült, ezt a könyvet meg a barátunk lakásán hagytam. Kulcsom nincs, mindenki ment a saját dolgára, és neki "jól felfogott érdeke" hogy ne adjon kulcsot.

Így is napokig szellőztet utánunk. :))

Ez kész. Könyvek a világban, és nem tudjuk elajándékozni. Kis ragaszkodók.

Fura ez a könyv tényleg. Olvas a gondolataimban. Vagy én is ilyen lökött vagyok mint az írója. Nem tudom.

De ha a kezembe veszem, ott nyílik ki, ahol éppen szükséges. ... és egyetlen mondatot látok meg az oldalán elsőre, ami éppen illik a helyzethez.

Fura... Nem is.... De igen....

Azt hiszem használnom kell a postát.

Visszajön vándorlásaiból, a címzett ismeretlen megjegyzéssel, letelepszik a polcra.